Archívum: A római légiók logisztikája II. rész

Egy hadsereg logisztikájának mindig alapvető és kritikus eleme az élelmezés. Az élelmezés megfelelő működése a hadsereg fenntartásának triviális szükséglete, és emellett mindig ez képezte a légió vonatának legnagyobb részét is. A vonat kifejezésen – eltérően a mai szóhasználattól – egyszerűen fogalmazva a hadsereg teljes azon málháját értjük, amelyet a hadsereg bármilyen módon is, de magával visz. Ahogyan az előző részben is olvashattuk, a római hadseregszervezés alapvetően arra épített, hogy a katonák maguk vigyék minden felszerelésüket. Ebben értelemszerűen a fegyvereik és eszközeik már eleve komoly terhet jelentettek, amiket ugyan részben málhás állatokkal szállítottak, azonban az élelmiszerek alapvetően a katonák saját málháját képezték. Ha pedig az élelmiszer meghatározó tényezőt jelentett, akkor ezt meg kell vizsgálnunk azelőtt, hogy a szállítási és menetfeladatokkal foglalkoznánk. Fontos azonban mindig kihangsúlyozni, hogy történelmi kortól függetlenül egy hadsereg logisztikai módszereit és megoldásait alapvetően határozzák meg működésének külső és belső körülményei, illetve ezek gyakori és alapvető változásai akár rövid időn belül is. Teljesen eltérő megoldásokkal találkozhatunk attól függően, hogy békében, háborúban, télen vagy nyáron, sík vidéken vagy hegyekben, saját országban vagy idegen földön, és még megannyi egyéb szempont alapján. Ezt mindig szem előtt kell tartani mielőtt általános következtetéseket vonnánk le

Az élelmiszerek

Történeti szemmel a logisztika mindig a katonák és állataik ellátási igényeivel kezdődik. És itt a mennyiségi kérdések mellett a minőség is szempont, így nem meglepő hogy számos korabeli feljegyzés számol be az ebből adódó problémákról is. Polybius feljegyzi például, hogy Hannibál csapatai körében elterjedt volt a skorbut (scorbutus), ami egyértelműen a rossz táplálkozás, a C-vitamin hiányának az eredménye.

A rómaiaknál létezett a „katonai étel” (militaris cibus) fogalom, amit csak a hadsereg élelmezésével kapcsolatosan használtak¹. Ezeknek az élelmiszereknek a beszerzését a katonai törvények szigorúan szabályozták, különös tekintettel azokra, amelyeket a katonák saját maguknak szerezhettek be. (A beszerzés kérdéseire a későbbiekben még kitérünk.) A katonáknak megengedték, hogy élelmüket kiegészítsék maguk által vásárolt termékekkel is, amelyeket elsősorban azoktól a kereskedőktől szereztek be akik a hadsereget követték. Az élelem nyilvánvalóan eltérő volt annak függvényében, hogy éppen merre jártak és mivel voltak elfoglalva. Az állandó táborokban mindig változatosabban étkeztek, mint menetben vagy háborúban.

Alapvető élelmiszer volt a hús. A hús alapanyagának az ökröt, disznót és a birkát tartották. Minden római katonai tábor maradványainál rengeteg állati eredetű csontot találtak, és ezek mennyiségéből és minőségéből is lehet következtetni ennek néhány logisztikai aspektusára. Az állatok esetében ugyanis annak tápanyagigénye és felhasználhatósága szempont volt a logisztika tervezésekor. Példának okáért egy ökörnek 50-60%-a ehető (körülbelül 200 kg), egy disznónak körülbelül 75%-a (körülbelül 75 kg), egy juhnak pedig 45-50%-a (körülbelül 20 kg.). Ezeket az értékeket pedig a háborúkra való felkészüléskor nyilván számba kellett venni. Az állatok tejét is hasznosították, és még arról is maradt fent írásos emlék, hogy a sajtot is maguk készítették². Az élelmezésre szánt állatokat mindig külön kezelték a teherhordóktól és a lovaktól, utóbbiakat csak kritikus helyzetekben ették meg. A húsevésről idősebb Cato például úgy tartotta, hogy a katonai szolgálathoz a testnek mindenképpen húsevésre van szüksége, de jobb azért, ha sok zöldséget és gyümölcsöt is eszünk.³

A légiók legalapvetőbb szükséglete azonban a víz volt, hiszen annak hiányában napok alatt megsemmisülhetett a hadsereg. A víz biztosítása a vezénylés alapján a katonák közül erre kijelölt „metatores”-ek feladata volt, akik amúgy a táborok kijelöléséért is felelősek voltak⁴. Plutarkhosz úgy emlékezik meg Sulláról, mint aki alapvetőnek tartotta: a katonai táborhelyet úgy tervezzék, hogy mindig legyen saját forrása is a víz biztosításához⁵. Ez szinte mindig felmerülő kiindulási pont volt, hiszen például Julius Caesar is csak úgy tervezte a meneteket és a táborokat, hogy mindig álljon rendelkezésre megfelelő vízforrás⁶. És bár nem közismert tény, de a későbbi korokban is ez maradt a vezérelv, hogy a vízforrások megléte határozta meg a hadvezérek legfontosabb döntéseit. Ahhoz, hogy egy ember életben maradjon, legalább napi 2 liter vízre van szüksége, ami katonai igénybevétel esetén nyilván ennél sokkal több is lehet. Egy légió esetében pedig ez minimálisan 12-15 000 litert jelentett egy nap, amit ha nem tudtak helyi forrásokból biztosítani, akkor annak súlya és terjedelme miatt a málhában jelentősen leterhelte volna erőforrásaikat és korlátozza a mozgékonyságot, illetve a manőverezhetőséget is.

A víz mellett meg kell említeni a bor és az ecet szerepét. Ezek egyben energiaforrások is voltak, hiszen egyetlen liter bor az alkoholtartalma miatt körülbelül 6-700 kalóriát is biztosít, ráadásul a bornak egyben komoly egészségjavító szerepet is tulajdonítottak. Plutarkhosz úgy ír Catóról, aki tisztként szolgált a második pun háborúban, hogy felvette azt a szokást, miszerint alapvetően csak vizet ivott, de nagy szomjúság idején ecetet is, és ha egészségügyi problémái voltak, akkor bort⁷. A rómaiak ismerték a „fröccsöt” is, ami vízzel kevert bor volt (posca), jellemzően az alacsonyabb társadalmi osztályok itala. Ennek katonai alkalmazásáról nincsenek írásos emlékek. Appianustól fennmaradt egy lista, amiben a Hispániában harcoló Lucullus csapatainak élelmiszerhiányáról szól⁸, ahol is az alapvető élelmiszerek közé sorolta a bort és az ecetet⁹ is. (Emlékezzünk rá, hogy az Evangéliumok is említik a keresztre feszített Jézust ecettel kínáló római katonát.) Ezen lista alapján a római légiók alapvető élelmiszerei a következők voltak: gabona, kenyér, kétszersült, marha- vagy disznóhús, bab, lencse, sajt, olívaolaj, bor és ecet, só.

Az élelmezés

A római katonának saját magával szemben 3 fő kötelessége volt: olyan erősnek tartani a testét, amennyire csak lehetséges, jó állapotban kellett tartani a fegyverzetét, és váratlan esetekben képes legyen megoldani a saját élelmezését (vagyis legyen nála mindig elegendő élelmiszer). Az élelmiszer magukkal hordásának kötelezettségéről számtalan feljegyzés létezik (Caesar, Hadrianus, Scipio stb.)

Naponta kétszer volt étkezés a légióban: volt egy reggeli (prandium), és a délutáni/esti főétkezés (cena). Az étkezések mindig napirend szerint rendezetten és pontos időbeosztás alapján voltak előírva, és biztonsági okokból csak a táborban kerülhetett sor rá¹⁰. Amennyiben tervezett módon bocsátkoztak harcba, úgy a harc előtt is közvetlenül étkeztek, függetlenül a máskor megszokott napirendtől. A fennmaradt írások szerint például a canusiumi csatánál Claudius Marcellus elrendelte az ütközet előtti étkezést, mert a katonáknak erőseknek kell maradni akkor is, ha a harc elhúzódik¹¹. Hosszadalmas csaták során az elöl harcolók váltásakor a hátramenők számára mindig elrendelték az étkezést, függetlenül attól, hogy milyen napszak volt¹².

Rendes körülmények között az első étkezést a sátrak előtt, az estit pedig a sátorban költötték el. A jól felszerelt légiók agyag vagy cserépedényekből és fából készült evőeszközökkel ettek, és az étkezéshez le kellett ülniük¹³.

Bár vannak erről eltérő nézetek is, azonban az írásos emlékek többsége arról tanúskodik, hogy a legionáriusok saját maguk gondoskodtak az ételük elkészítéséről, magukra főztek és sütöttek. Fennmaradt egy írás arról az esetről, amikor az idősebb Cato meg akarta győzni a hispániai követeket, hogy fogadjanak el segítséget hadseregétől. Felajánlotta minden cohors egyharmadát az élelem elkészítéséhez és azoknak hajókra rakodásához, hogy azok három napon belül menetkészek lehessenek és elindulhasson velük¹⁴. Ezt nyilván azért ajánlotta, mert a hajókon a sütés-főzés nem volt megoldható. Vannak feljegyzések arról is, amikor Postumius Albinus csapatai a züllés jeleit mutatták Numídiában, mivel – többek között - az állam által nekik biztosított gabonát eladták és helyette naponként kész kenyeret vettek¹⁵. Amikor Caecilius Metellus átvette a hadsereg vezényletét, egyik első intézkedése volt, hogy megtiltotta a készételek árusítását a táboron belül¹⁶. Az ételért a katonának nem kellett fizetnie, az alapanyagokat az állam finanszírozta, az elkészítését azonban maguk végezték. Herodianus megemlékezik Caracalláról, aki maga őrölte és sütötte meg a kenyerét, mint valami közönséges katona¹⁷. Julius Caesar is említi, hogy csak a legionáriusok tudtak kenyeret sütni, a segédcsapatok (leigázott nemzetek által szervezett kiegészítő katonai erők) erre nem voltak képesek¹⁸.

Az a tény, hogy a katonák maguk gondoskodtak az ételkészítésről, nagyban növelte a mozgékonyságot. Ennek a szemléletnek kiváló példái a tábori konyhák és a kenyérsütés. Míg az állandó táborokban voltak központi sütödék, addig háborúban vagy menetben nem, hiszen a magukkal vitt sütödék nagyban növelték volna a légió vonatát, és ezzel csökkent volna annak mozgékonysága. Ráadásul a kenyér amit maguknak készítettek, a „panis militaris” 1/3-dal volt nehezebb, mint a gabona maga, amiből készült¹⁹. Ennek annyira komoly szerepe lehetett, hogy az ellátási kérdésekre gyakorta használt „frumentum” kifejezésük is magát a őröletlen gabonát jelenti.

A központi konyha és sütöde csak az állandó helyőrségek, táborok része volt. Ilyen esetekben az erre a feladatra beosztott katonák végezték az ételkészítést, míg táboron kívül, illetve háborúban vagy menetben centuriánként oldották meg az ételkészítést. (Egy centuria – korszaktól függően – 60-100 embert jelentett.) Centuriánként rendelkeztek saját „tábori” malommal és kenyérsütővel, ami menetben a centuria katonáinak málháját képezte.

Találunk írást arról is, hogy az ételkészítésre igénybe vették időnként a helyi civil lakosságot is. Amikor Claudius Nero erőltetett menetben vezette csapatait Hasdrubal ellen Kr.e. 207-ben, megparancsolta az útvonal menti lakosságnak, hogy az út mellett készétellel szolgálják ki az arra menetelő katonákat²⁰. Mindezek azt jelzik, hogy bár alapvető szervezési jellemző volt az állandó táborban a központi, máshol pedig az alegység szintű ételkészítés, ezt nem kezelhették mereven és a lehetőségek szerint éltek az alternatív lehetőségekkel is.

Habár a katonák magukra főztek, sütöttek, ami növelte a sereg mozgékonyságát, az alapvető élelmiszerként funkcionáló kenyér eltarthatósága azonban nagyban befolyásolta az élelmezés szervezését. Nyári melegben a „panis militaris” – feltehetően fekete kenyér – 3-5 napig volt eltartható, télen, illetve hidegben pedig körülbelül egy hétig. Ráadásul a kenyér sütéséhez szükség volt tűzifára, a megrakott tüzek pedig messziről jelezték a légió helyét és közelségét, ami különösen ellenséges területen nem volt elhanyagolható szempont. Ennek kompenzálására két megoldást alkalmaztak:

1. A központi konyhák előre elkészítették az ételt, amennyit lehetett, és amennyi eltartható volt, mielőtt a légió megindult volna – ahogyan ezt Scipio Africanus is elrendelte a hispániai hadjárata előtt²¹.
2. Felszerelték magukat bőven kétszersülttel, ami akár egy hónapig is eltartható volt, nem igényelt már sütést, és ráadásul még könnyebb is volt mint a kenyér alapanyagául szolgáló gabona.

Ki volt a logista?

Mivel gyakorta előfordul a logisztika irodalmakban annak emlegetése, hogy a logisták voltak a felelősek a római hadsereg élelmezésének szervezéséért, ezért fontosnak érzem a kérdés tisztázását. A logista emlegetése – különösen mert a szó nagyon hasonlatos a mai logisztika kifejezéshez – nagyon vonzó lehet azoknak, akik etimológiai alapon keresnek igazolást a logisztika ókori eredetéről. Ezt a nézetet eleve értelmetlennek érzem, hiszen kortól függetlenül már az ősidők óta a nagyobb szervezetek egyértelműen nem lehettek meg logisztika, anyagi biztosítás nélkül. De honnan származhat és miből eredhet mégis ez a nézet?

A logisztika szervezésének módja a római haderőben nem épült önálló és funkcionálisan külön kezelt logisztikai szervezetre, nem léteztek logisztikára specializálódott szakcsapatok. Éppen ezért nem meglepő, hogy a légiók logisztikájával kapcsolatos történeti forrásokban sehol sem találkozunk a logista említésével. Az egyetlen ismert említés a forrásokban a római consulok névsorában megtalálható Lucius Burbuleius Optatus Ligarianus, aki bár valószínűleg szolgált a hadseregben is, de pályafutása alatt betöltötte a Szicília proconsulja, Hadrianus alatt a Cappadocia kormányzója és Szíria logistája címeket. Nyilvánvalóan ez a nemes mint Szíria logistája nem foglalkozott a hadsereg napi élelmezési feladatainak megoldásával.

Habár a logista szerepével nem vagyunk teljesen tisztában a források hiányában, az azonban joggal feltételezhető, hogy szerepe inkább a hadsereg finanszírozásában lehetett. Feltételezésem szerint mivel a logista cím csak tartományi szinten (itt mint Szíria logistája) jelent meg, így feltehetően a Róma által a hadsereg fenntartására biztosított pénzek elosztásában és a helyi adókból erre fordítandó részek biztosításában játszhatott szerepet, és egyértelműen a tartományi–központi adminisztráció része volt. A logistát így könnyebben nevezhetnénk ókori pénzügyesnek és államkincstárnoknak, mintsem logisztikusnak.

A logista kifejezésnek a logisztikával, a logisztika szóval való hasonlatosságán kívül amúgy semmilyen egyéb kapcsolata nem lelhető fel a korabeli forrásokban. Ez egy olyan tévhit, ami semmivel nem igazolható jelenlegi ismereteink szerint. Nem véletlen tehát, hogy ahol a logistát mint ókori logisztikust emlegetik, sehol nem találunk forrásmegjelölést. Logista tehát létezett, de nincs nyoma annak, hogy köze lett volna a mai fogalmaink szerint értelmezett logisztikához.

Tűzifa

A tűzifa biztosításának kérdése értelemszerűen szorosan kapcsolódott az élelmezéshez is, hiszen nem csupán a kenyér, de a többi étel elkészítéséhez is szükség volt tűzre. Az ehhez szükséges tűzifa biztosítása napi feladat volt, hiszen ennek folyamatos magukkal szállítása – hacsak az egyéb körülmények miatt nem kényszerűségből teszik – jelentősen növelte volna a légió vonatát. Frontinus megemlékezik róla, hogy a tűzifa hiánya nagyon komoly gondokat okoz, hiszen a nyers ételek fogyasztása megbetegíti az embert²², Julius Caesar pedig egyenesen azt mondja, hogy a tűzifa hiánya legalább akkora veszélyt jelent, mint a víz vagy a gabona hiánya²³.

A tűzifa beszerzése állandó munkája volt a katonáknak, és ezért a táborhelyet is mindig olyan helyen kellett kijelölni, ahol a közelben volt elegendő fa, erdő kellően vastag fákkal²⁴. Az élelmezés mellett tüzelőnek, a hideg időjárás miatt is fontos volt a fa. Olyan területeken, ahol nem volt elegendő fa, bármilyen éghető anyagot felhasználtak. Dio Cassius említ faszenet hordó katonákat²⁵, Manlius Vulso pedig a Galatia felé tartó menetben, amikor erdőtlen vidékeken haladt át, szárított marhatrágyát használt tüzelő gyanánt²⁶. A tüzelő fontosságát jól jelzi, hogy Kr.e. 150-ben, amikor Hasdrubal csapatait körülvették, azok a saját sisakjaikat égették el, hogy főzni tudjanak²⁷. Ennek ellenére azonban az alapvető tüzelőforrás mégiscsak a fa volt, ami látszik abból is, hogy a tüzelőgyűjtésre a lignatio szót használták, ami a latin ligna=fa szóból ered. A tüzelőnek való fát nem kivágták, hanem a lehullott ágakat gyűjtötték össze, amit Frontinus egyértelműen említ²⁸.

A tűzifát (lignum) megkülönböztették a tábor építéséhez szükséges fától (materia), és még ezek begyűjtésére is külön szavuk volt (lignari és materiari). Az összes faigény akkora volt, hogy amikor egy légió hosszabb ideig táborozott le, akkor ott komoly erdőirtást végeztek. Josephus megemlékezik róla, hogy Jeruzsálem négy hónapig tartó ostrománál a római hadsereg a város körüli 15 kilométeres körzetben minden létező faanyagot felhasznált²⁹, komplett kiirtva ezzel minden környékbeli erdőt és fát.

Konklúzió

A fentiek alapján a rómaiaknál elsődleges szempont lehetett a mozgékonyság, a gyors reagálóképesség és a magas harcérték, ami a logisztikát tekintve az alegységek szintjéig decentralizált tevékenységekben jelent meg a központosított funkciók helyett. Mivel a harcra való képesség mellett a magukról való gondoskodás szinte egyenrangú részét képezte a légió életének, így napi vezénylés alapján osztották ki a működéshez szükséges alapvető logisztikai feladatokat a katonák között – mint az ételek elkészítése, a tűzi- és építőanyagnak való fa beszerzése tekintetében is tették. Természetszerűleg a helyi források – különösen a víz, fa és legelők – alapvetően határozták meg a haditervet, különösen háborúk és a menetek idején. A rendszer egészét a fegyelmezett rend jellemezte, hiszen mindennek a légió parancsnoka által elrendelt rend és időbeosztás szerint kellett történnie. A légiók logisztikai rendszerét természetesen nagyon sok egyéb tényező is befolyásolta, mint az élelmezés és tűzifa, így a következő részben a málha és a szállítás, a menetek témakörének vizsgálatával folytatjuk a sorozatot.

Dr. Bányai Kornél

(folytatjuk)

¹ Historia Augusta: Alexander Severus 51.5.
² Historia Augusta: Hadrianus 10.2.
³ Plutharcos: Cato Mai 4.3
⁴ Frontinus: Strategems 2.7.12.
⁵ Plutarchos: Sulla 16.1
⁶ Julius Caesar: A gall háború 4.11.4
⁷ Plutarchos: Cato Mai. 1.7.
⁸ Appianus: A hispániai háború 9.54.
⁹ A rómaiak által használt ecet valószinűleg nem a ma ismert és a boltokban kapható ecet volt, de erről pontosabb információink nincsenek.
¹⁰ Josephus: Bellum Judaicum 3.86.
¹¹ Livius: Róma története 27.13.13.
¹² Appianus: Pun háborúk 18.119.
¹³ Plutarchos: Moralia 201.C.
¹⁴ Livius: Róma története 34.12.6-7.
¹⁵ Sallust: Bellum Iugurthinum 44.5.
¹⁶ Sallust: Bellum Iugurthinum 45.2.
¹⁷ Herodianus: A Birodalom története Marcus után 4.7.5.
¹⁸ Julius Caesar: Bellum Civile 1.78.
¹⁹ Plinius: Naturalis Historia 18.67.
²⁰ Livius: Róma története 27.43.10.
²¹ Polybios: Történeti könyvek 11.26.6.
²² Frontinus: Strategems 2.5.13.
²³ Julius Caesar: Bellum Civile 1.84.
²⁴ Plutharcos: Sulla 16.1.
²⁵ Dio Cassius: Róma története 52.25.7.
²⁶ Livius: Róma története 38.18.4.
²⁷ Appianus: A pun háború 10.73.
²⁸ Frontinus: Strategems 4.7.8.
²⁹ Josephus: Bellum Judaicum 5.263-264.

Supply Chain Monitor
2011. július-augusztus